2009. április 20.
VIII. évfolyam 4. szám
Könyvajánló
Tartalom
Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,
Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény!           

Hallátok a mesét: a népnek
Atyái voltanak,
S amint atyáik vétkezének,
Ők úgy hullottanak:
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz merény:
Nincsen remény!             

És jöttek a dicsők, hatalmas
Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!         

És hosszu béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora:
Sovár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!                 

Mi dús a föld, s emberkezek még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!                

Istentelen frígy van közötted,
Ész és rosz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!              

Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc - s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!

1846. május előtt



Vörösmarty Mihály
Az emberek

Hát e falak közt hangozának
Nagy szavaid, oh Kölcsey?...
Ti emberek, nem féltek: épen
E szent helyet ily nagy mértékben
Megszentségteleníteni?

Nem féltek-e, hogy sírgödréből
Kikél a megbántott halott?
Hogy sírgödréből ide jő el,
S - hogy hallgassatok - csontkezével
Szorítja össze torkotok?

Nem, ő a sírt el nem hagyandja;
De lenn, sírjában, nem hiszem,
Hogy könnyei ne omlanának
Éretted, te az aljasságnak
Sarába sűlyedt nemzetem!

Mily szolgaság, milyen hizelgés!
S mindig tovább mennek, tovább,
S ki legszebben hizelg, az boldog. -
Ha már kutyákká aljasodtok:
Miért nem jártok négykézláb?

Isten, küldd e helóta népre
Földed legszörnyübb zsarnokát,
Hadd kapjon érdeme dijába'
Kezére bilincset, nyakába
Jármot, hátára kancsukát!

Nagykároly, 1846. szeptember 7.
Petőfi Sándor
Nagykárolyban
gyertyaláng — rózsálló asszonyöl —
ellobban a sötétség összezáruló
combjai között. A levetett reverenda,
mint kidőlt tintatartó, éjszakával
szennyezi be a szobát. Némán fénylik
Isten díszkardja: a Tejút. Most kellene
meghallanom a szférák zenéjét, de a
mennybe, mint ősszel felázott talajba
a krumpli, belerohadtak az angyalok.

Csend van. Köröttem alszik Magyarország.
S horizontja, e csókra csücsörítő
száj, nagyokat cuppant álmában, és
nyálát csurgatja: Légy hálás, hogy a
miénk vagy, Franci! S én hálás vagyok.
Csak meg ne lásd, hogy a rapszódiák
aranysujtása megfakult molyette
díszmagyarodon, én szegény hazám.
Bemuzsikáltalak az Európa
Grand Hotelbe, s nem vettem észre, hogy
neked a konyhán terítettek. Most már
mindegy. Aludj hát, és csak álmodd
viszontcsókját az égnek. Én
föl nem riasztlak többé. Kulcsra zárva,
mint koporsó, a zongora. A gyertya
megunt kísértését kioltva, némán
nézek a fenn rozsdásodó Tejútra,
s a térre, hol a halaskofák standjain
pikkelyek csillagképei ragyognak —
halbűzös, fejtetőre állított
Mindenség, amelyben az angyalokból
keményítőt főznek vagy krumpliszeszt, és
a kokárda a lőlap közepe.
                                                (1980)

Asztalomon pohár koppan
este a Plaza Nuéván,
mintha itt a kávézóban,
egy asztalnál ülve némán
velem szemben a sarokban
nevetve a kávét innád.

A dalaid most sem értik
körülöttem a pincérek,
nekem hideg és idegen
sötét arcod, nevetésed

Arról írsz: a Guadalquivir
egy fiatal hullát sodor.
Néha fázom tőled, Lorca,
délután pont öt órakor.
Hegytetőn a mórok vára,
véres nász ég az arcodban.
Aztán ez is elhalványul.
Neved dúdolom titokban

Bittner János
ANDALÚZ KUTYA
Villám villódzott benn,
s barlangbélésbe szállt,
kígyószem pirosát
tükrözte pupillád,
mintha ibolyántúli nyár
sugarait félted volna
a lehámlott Éden óta.
Fonnyadt homlokodon
ráncot rótt a néma nóta,
ó, te költő-idióta,
te érzékeny szamár,
ordítasz vagy hallgatsz,
- ládd - sírt ás a halál.

Péter Erika
Kiűzetés a Paradicsomból
Németh Tibort olvasva

Gomolygó ködben, felhőlátomáson
Oktávnyi hangköz, lázas versfutam:
Hol testi kín bilincse bár a járom,
Rénszarvas-húzta lélekszán suhan.

Nehéz zene, üres fül meg nem érti.
A szürreálon áttört fényű Nap;
Keletre tart, de Holdja még a régi,
S árnyékórára percek hullanak.

A perc alatt szavak faragnak álmot,
Hétköznapi pátoszt rejt mindenik;
A szánon, lásd, ölelkező virágok

Szemérmesen egymást becézgetik.
S közel ha mégy – tövis-szúrást ha állod –,
Megérzed szarvasok lehelletit.


Jeney András
Egy könyv margójára
A gondolat szóval kimondva
hiánnyá, féligazsággá válik,
nem fér bele, mi a gondolatba
lélekből ragyogva sugárzik.
Bármit mond a hang, csak hang,
nincs benne a teljesség,
a képzeletből csak egy szalag.
Hol van hozzá az egész?

Liget, Mayslake. Kattints, a kép nagyítható.
Liget, Mayslake. Kattints, a kép nagyítható.Liget, Mayslake. Kattints, a kép nagyítható.Liget, Mayslake. Kattints, a kép nagyítható.
Liget, Mayslake. Kattints, a kép nagyítható.
Baráth Judith
festőművész
Futóhomok szemek,
morzsolnak csőröket csigolyáim között,
holnapnak született
kenetlen porc-csontok porladnak,
késélén táncol, vagy szaporáz
a támaszkodó bot,
rugóskés metsz teret izmaimban,
külön életet él a kéz,
s a lábam kerge lett.

Plazmanélkülivé vetemült
a kimért egyhelyben topogás,
s mozdulathiányba menekült
a  mozgás.

Kötetlen széngyökök
oxigén hiánytól sikoltanak,
s halnak,
könnyzacskó perselypénz a csepp,
s benne a kín.

Minden szoborszerű és mégis széteső;
nem mozdul a ruha,
nem ér fel kezemig a nekem szánt kilincs,
szükségét végzi a mehetnék,
de eltűnt a mozgatóerő,
takarómat  nyögés csomózza vacokká,
farönköt hasít a húsomba költözött
percmutató, ahogy szaggatja az idő.

Száradó kortyokkal  nyelem
a bogyókká ért tudat-tompítást,
s a mellékhatások találkozásától
sokkoltan remegek.
Miféle testszövet lehetek,
akiből  rémülten menekül a gyönyör,
rettegve kerüli az álom,
és pánikol benne a jövő?
Micsoda keresztre feszített
lator lett gyermeked drágaságos anyám,
akinek Jézushoz a kínja hasonlít csak,
de a gyötrelme megváltás nélküli?

Szégyen, hogy egy ilyen
sebet nyalogató ebet választottál
kedvesem !...
S ti,
engem kerülgető élők,
köröttem sündörgő jóságos szellemek,
szörnyű fájdalmamban
ti sem segítetek ?!

Gyulladásban kúszók
gerillaharcában fekszem,
épp úgy, ahogy elestem,
arccal a földnek, hátammal az égnek,
csillagokat számolok,
égető tűz-sebeket mérek,
lázat melengetek,
s hozzá a hideget.

Minden borul,
feldől, ahogy kapaszkodom,
mert bújócskát játszik
mi eddig segített,
mert azok,
maguknak keresett dolgokat,
valami fontosat gurítgatnak elém;
távolság torlaszok  fejlődnek közénk,
s nincs ki, szétszedje őket.

Zsivánnyá válik még a  tű is,
amivel varrogatsz,
mert minden öltés,
hálómból egy fonal,
segítség szál a kapaszkodáshoz;
nélküle billeg a támasznélküli lét.

Vágódeszkán verdes
a heves szívverés
lüktető vérerek kocsánya keresi
hangszerelt érzetét,
de csak a hörgőim lihegnek,
s felbérelt idegek cibálják
a kába szenvedést.

Lélek kínlódik így a bajlódó testtel,
s pokolra üvölti az égi szenteket.
Ilyen kényszer ez a gyilkolni vágyás,
ha önmagát szeretné
ölni a jajgatás.
Németh Tibor
A FÁJDALOM
Verzár Éva
Csodát leső öreg malom
Valamikor, pontosan ott, ahol elkezdődött a falu és indult a köves út fel a hegynek, völgyet ásott magának a folyó, szelíden a kanyarba simult, óvatosan, hogy hirtelenségével ne okozzon kárt a habjaiban és a körülötte élőknek. Okos és bölcs folyó volt, nyáron simogatón meleg a fürdőzőknek, télen meg sima jégpáncélt öltött magára a felszínén csúszkáló gyermek örömére.
Békésen folydogált, élőt s élettelent elringatott. Farkasszemet nézett a kék ég vándorló hajóival, ám csak akkor kelt ki medréből, ha az égiek rázúdították haragjukat. Amúgy pedig tűrt a végtelenségig. Évezredek tanították türelemre, s még mennyi mindenre! Melegségre a Nap; borzongásra a lágy szellő, nevető csobbanásra a szitakötők, a szomjas madarak és a csiklandozó halak. A madarak ráadásként hozták-vitték neki a világ híreit. Hálából az emberi nevetést és szót messzire repítette, hadd hallja minden közelében lakó, hogy dalol az élet, amerre ő elhalad. S mert folyton vidám volt a sok-sok csiklandozástól, még akkor sem szomorodott el, amikor Háromszékre lecsapott a Nagyakaratú ember okossága, pedig hol élt az annyit, mint ő, s annyi simogatást, cirógatást sem kaphatott, különben nem határozta volna el azt a nagy kegyetlenséget, hogy ki kell egyenesíteni karcsú derekát a folyónak.

Lelkes Miklós
Mesék tavasza
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
A kaputól, mely mindig tárva volt
hosszú ösvény vezetett a házhoz
mely ott sárgállt a kertnek a mélyén -
hosszú ösvény pázsitos szegélyén
-  derűs színű portulácskák nyíltak,
köztük kedves kerti törpe állott -
s egy hórihorgas, vén akác vigyázott
a kapura, mely mindig tárva volt.

Bent a hűvös, félhomályos boltban
álldogálni, nézelődni jó volt
bámulni a dobozokat csendben
két fillérrel kicsike kezemben:
-  öblös üvegekben  fenn a polcon
összebújtak a színes cukorkák,
s tüll mögött a rózsaszínű torták
bent a hűvös, félhomályos boltban.

Boltos néni hófehér fejével
bólogatott, s mérte is a cukrot -
már nem tudom öt dekát,vagy hármat
de rengeteg apró figurákat :
-  piros szívet, lila zé betűket,
kis csillagot és picurka csizmát -
ismerte a kicsi szívek titkát,
s bólogatott hófehér fejével.

Ajtó felett muzsikált a csengő,
gyermek voltam, gondtalan és boldog
nyűtt ruhámban, kócos tincseimmel
kétfilléres, cifra kincseimmel...
- Álmomban abban a boltban jártam,
kerestem az emléket, a régit,
kerestem a régi boltos nénit -
ajtó felett hallgatott a csengő.
Most köd borul a kerti fákra.
Csak tetszhalottak. Tavaszt várva
alszanak békén,  mit se sejtve.
Valahol csattog  már a fejsze,
s hallik a fűrész sikolya.
Halotti ágy e nyoszolya.

Te csak gondolj a szép tavaszra!
Az álmainkat behavazta
a felejtés s a tél varázsa,
de majd kikel ezer parázna
növény a földből s  lángra kap,
mikor szerelmet súg a Nap.

Hunyd le szemed s a rózsaillat,
amely számunkra  rég elillant,
körülfon újra, érzed? Érzem...
Nincs többé tél, a fénybe értem.
Álmodd, hogy megfogod kezem,
ha elhiszed, én elhiszem.

Kamarás Klára
Télvégi álom
EZ AZ ÉVSZAK ÉRTELMÜNKRE HALÁLOS:
a választás összegubancolódott
ereinkkel, csak nézd a sok halódót,
ki választani vágott önmagához.
Mi érdekünk? S kinek érdek a város?
Hol futkosunk, míg kerítnek a dolgok
bámulva ránk mind, mind a kancsal, boldog
önteltségtől, mely betölt, s meghatároz.
Kitörni zengve a zöld zuhatagból,
mely fonnyadó koponyáinkra szárad!
Mi nem belőlünk zöld, milyen tavasztól
lesz levele a gyermek évszakának?
Szabadságunk szükség és tett szerelme
ölünk verítékével énekelve.

A tanítványok alszanak. Szerencse.
Nem lenne jó, ha elgyengülni látnak,
amint esendő emberként esengve
próbálkozom, hogy mindenből kiszálljak.

Aludjanak csak. Végül úgyis úgy lesz,
ahogy elvárják: újra eltökéltnek
látnak felébredvén - és mind tanúm lesz
holtom után, hogy nem rendültem én meg.

Kiönteném a Keserű Pohárból,
amit kiinni más se volna bátor,
s csak mutatnám reggel: üres. De hát

a kétely első mételyét a hitbe
mindjárt az első hirdető vegyítse?
Szemük láttára kell innom tehát.

Baranyi Ferenc
A GECSEMÁNÉ KERTBEN
Balog csak feküdt az ágyon plafonra meredt szemekkel és sóhajtozott. Tulajdonképpen semmi konkrét oka nem volt az elkeseredésre, csak úgy az egész élete, meg minden. Mert valami még sincs rendben vele, ha ennyire bizonytalan körülötte minden... Itt van például ez a horgászat is. Azért kezdte el az egészet, mert a haverok, meg a munkatársak minden hétfőn eldicsekedtek vele, mekkora pontyokat vittek haza a tóról, és hogy örült neki az asszony. Ha a felét leszámítja, mert hogy nem is igazi horgász az, aki nem lódít, még akkor is termetes jószágok lehettek. Ő meg csak ül a parton, órákon át szuggerálja a kapásjelzőt, de soha nem történik semmi. Zsuzsi, a felesége üldögél mellette a pokrócon és ásítozik vagy olvas, és egy – két órai közös unatkozás után megkérdezi, mikor mennek haza. Pedig hát tulajdonképpen miatta történik minden. Neki akarta bebizonyítani, hogy ő is van olyan legény a gáton, mint bárki más. Nem sikerült... Hát nem sikerült. Ez se sikerült. Miért pont ez sikerült volna? Az osztályvezetői kinevezése se sikerült, az új munkahely se jött össze, az új kocsira se elég a pénz...

T. Ágoston László
A horgász megtérése
Gyíkbőrön tűz,
kékzöld arany...
s a fű hiszi,
hogy szárnya van.

Talán van is,
mert hány világ
rejti csöppben
titok-magát,

mozdulatát,
parány szemét...
Hangya-létben
kis csáp-mesék.

Minden mesél,
egy volt-mesét,
széttört dalban
tört messzeség.

Ágkar kinyúl,
más ághoz ér,
a mozdulat,  -
az is mesél,

s a hallgatás?
Olykor mese:
hit-gyertyácska
az eleje,

s vége? Sötét
árnnyal lakott,  -
bármennyire
elhallgatod.

Volt-tavaszom,
te volt-Mese,
piros csodák
szerelmese,

hadd idézze
egy volt-diák,
kit elbűvölt
dal-mágiád,


a volt-utat,
a volt-Hazát,
Szépség-dalok
volt Csillagát!

Még meséllek,
egykor-tavasz,
bár szívemre
már bú havaz,

de szív-mese,
-  érzem, tudom  -
sohsem állhat
meg félúton,

még akkor sem.
ha semmi más
nem jut neki
csak hallgatás,

csak gyűlölet,
csak sunyi tett,
nem dícsérhet
álszenteket,

tolvaj időt,
hazug hazát,
gerinc görbült
alázatát,

csak egy Utat,
melynek haza,
Hazára néz
Égcsillaga,

s melyben minden
tavasz Tavasz,
s piros szín, szív,
maraszt, maraszt...

(2009)



Vörös az égbolt,
kékek a hegyek,
fagyos világ
megyek,
megjárjam éjjel
a sinai hegyet,
halljam hangod,
felismerjelek.
Feléd indulok,
gyalog.
Tevém lomhán
elvágtatott.
Tüdőmbe töltöm
a mirha illatot
napkeltében
Veled találkozom.


Bodó Csiba Gizella
Következő utam
A fene se tudta, hogy az barom rendőr nem tud úszni. Talán - de csak mondom -, talán akkor minden másként történik. Az a szadista asszony is élne még, noha őérte ma sem hullajtanék könnyeket.
1962 nyara volt, augusztus eleje, tikkasztő hőség. A Dunára jártunk le hűsíteni magunkat, s persze úszkálni nagyokat meg fejest ugrálni az uszályokról. Akkoriban még sóder, terméskő és farakások uralták a pesti Dunapartot, átellenben a Margitszigettel. Volt, hogy hat-nyolc uszályt is kikötöttek a parti vascölöpökhöz, kettőt-kettőt egymás mellé. Míg az uszályosok a kabinjaikban hűsöltek vagy a földszintes épületek valamelyikében zsugáztak a telepőrrel, addig mi kölykök egyre-másra ugráltuk a fejeseket a belső uszályokról, aztán csorogtunk le a vízzel, néha egészen a Margit-hídig. Aznap is öten mentünk le a partra, ebéd után, haverok. Ingünket, gatyánkat ledobtuk a lépcsőre, s már vetettük is magunkat a vízbe. Két lépcsővel arrébb, a Margit-híd felé egy öregúr horgászott, mellette két hölgy süttette magát a budai hegyek felől tűző nappal. Rajtuk kívül csak két rakodómunkás támasztotta lapátját, cigarettáztak, a kutya sem törődött velünk.

Bányai Tamás
Elégtétel
Elraboltátok a tudatomat!
S ti mind, kik azt gondoljátok, hogy bennetek
A jóság csillagképe ragyog: legyetek átkozottak!
Mert a mélybe vetettetek le, hol fenevadak
Gyűlnek s vad hörgésüket hallom csak
Visszaverődni a barlang nyirkos homályában.
Halljátok a hangomat?
A mélység hangja az, a magányé, hol soha nem virrad nappal,
S a félelem marcangolja szét a múltat.
Halljátok a hangomat?
Óh, őrült ordítás az. Nem ismerek már szavakat.
Csak ellenségeim szagát érzem, gyilkosaimét,
A ti bűzötöket érzem.
Tudom, hamarosan megöltök, de a halálraítéltek
Utolsó kívánsága engem is megillet
S így kérem tőletek, hogy még egyszer vigyetek fel,
Vigyetek fel, pokol angyalai, emberek,
Hogy utoljára zokoghassak a lángoló holdfényben.

a/

A patkódobogás nézőként szögez le.
S ha már: akkor megvalósulok.
Fontoskodik előttem a kép, s megidéz,
mint valamely történetet.

Még mozdulatlanabb meditáció:
képtelen volna, akinek a képhez nincs köze?
S hátha mégsem rólam szól? Idegen
már a túlbuzgó vágta, s a magam
fülzúgása fontosabb.

b/

Én fotelbe leszögezve:
átjárt a hős kósza kedve.
Ám csak képlet, amit érzek:
eszemen lassított üzemmódban is
túljárnak a képek.


Bárdos László
Expozíció és kóda
Balázs Gyula
Jim Morrisonnak
„This is the end
Beautiful friend
This is the end
My only friend, the end…”
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Mikor megkondult a lélekharang, a galambok riadtan szétrebbentek a toronyból, ahol eddig teli hassal hűsöltek a vastag falak között. Mostanság nehezen kaptak szárnyra az aratás utáni hajnalokon, hiszen ilyenkor még a héja sem járt a réten. Nem csoda, hogy bezabáltak a maggal terített tarlón.
A süket öreg holló is kinyitotta a szemét; - a kisharang nyelve már alig lengett.
- Aha, temetünk! – motyogta, - vajon ki lehet? –, hiszen mindenkit ismert a faluból. Kíváncsian fellibben a kőpárkányra, s letekintett az alatta éppen elvonuló gyászmenetre. Még a magasból is jól látta a koporsón fehérlő ákombákom betűket: Hérics Béláné szül. Kipper Róza - élt 77 évet.
Hajagos Pali bácsi, a harangozó, már sebesen szedte visszeres lábait, hogy még besorjázzon a tömegbe, mert Kipper Róza temetése borravalósnak ígérkezett. Azért is húzta ma ő a lélekharangot az unokája helyett. Igaz, még nem tudta, hogy kivel osztozzon a legmélyebb fájdalmában, ebben a nehéz órában. Mert csak az Isten tudja, ki fogja adni a borravalót?
Az elhunytat nem szerették a faluban. Hajagost ez nem igen érdekelte, de az már inkább, hogy a szegről végre rokonok közül, ki örökli a Kipper vagyont? Azt rebesgették a faluban, hogy az asszony, rengeteg pénzt harácsolt össze.

Kisslaki László
Kipper Róza temetése
Ahogyan új életre sarjad a mag,
S virágba vonják magukat a gyümölcsfák,
Ahogy felszépíti fátyol-keblét minden virág,
Ahogyan csábítja csillámmal a csillagokat,
S fénye manna-nedűvel vonja be arcomat,
Ahogyan a szirmok belseje bibe-vágyat lehel,
Úgy akarlak szeretni fantom-szerelemmel.
Ahogyan ölét harsány-nyitottan kéjre tárja,
Ahogyan tűzszemű szél-hercegét várja,
Ahogyan visszasírja érzékei nyomát,
Úgy barázdálnám tested egy életen át.

Molnár Szilvia
Vágytitok
Millei Ilona
A bábu
Jázminvirág szelídségem,
urak, asszonyságok,
megcsúfolt a szörnyű télen,
urak, asszonyságok.

Szerelemre, hej, gyulladtam,
urak, asszonyságok,
szerelemre nem találtam,
urak, asszonyságok.

Kerüljetek már ezentúl,
urak, asszonyságok,
bábu leszek innen és túl,
urak, asszonyságok.

Minden könny, mi értem hullik,
urak, asszonyságok,
jázminbokorrá növekszik,
urak, asszonyságok.

Jázminbokorból csillag lesz,
urak, asszonyságok,
szép szívemből meg vasszög lesz,
urak, asszonyságok.

Felsötétlik majd az éjjel,
urak, asszonyságok,
a csillagot kiszögelik,
urak, asszonyságok.
Az ember gyakran meghal egy kicsit

Bizony isten, jó lenne előre tudni, mit fognak szólni most a fiúk – gondolta Dorogi László -, mert az biztos, hogy nem úszom meg megjegyzések nélkül. Nagyon reménykedett, hogy csak gúnyolódni fognak, ennyivel átvészelheti.  Kinevetik, s ő is velük nevethet majd, bármennyire nincsen nevethetnékje, de hát ezt így illik;
eszébe jutott, hányszor gúnyolódott ő is másokon, a kis Bartoson például, aki
képtelen volt eltalálni a kaput, ha bal lábára jött a labda; „fordulj meg, hogy jó helyen legyen!” kiáltott rá az edzéseken, a kis Bartos pedig nevetett, de aztán összeszorította a száját, és megpróbálta újra ballal; egyszer, kétszer, százszor, ki tudja, hány ezerszer egy év alatt?amíg el nem tűntek a nyilvánvaló különbségek, és a kis Bartos bekerült a keretbe;
Dóri jól tudta, minden játékos jól tudta, hogy bármennyire megtanulta használni a bal lábát, a kis Bartos, azért mindig szorong, ha ballal kell megoldani valamit;
- az ember napról napra apró sebeket kap, és viszi-viszi magával örökké! – a Doki elmélázott, amikor egyszer erről beszéltek -, igen, magával viszi, talán nem is tudja, mert a seb hamar beheged, de belülről azért tovább vérzik, benne marad az emberben, igen!,

Köves József
Hosszabbítás után
Pacsika Emília
IDŐRÉTEGEK

Az idő legyőzhetetlen.
Örök ellenfél,
s hogy mérni kell,
azt ember találta ki,
(talán önkínzás végett).

Születés, enyészet, kultúrák, háborúk:
egymásra rakódó
gyönyörűség- és borzalom rétegek.

Az idő megmér minket,
de félni nem kell tőle,
még az is lehet,
hogy nekünk dolgozik.

Váradi József
A vonat
Már semmi nem a régi. A hideg vagy a hűvös éppen hiánycikk. A meleg pedig olyan elviselhetetlen, mintha nyitott kemence ajtón csapna az ember képébe. Olyan dög meleg lett, hogy az ember lusta átnézni a szempillája keskeny, milliméteresre hagyott nyílásán. A töltésen túl is ez a világ. Még csak nézni is fáj az ember szeme. Egyformán ostoba utca fél oldalak, teljesen unalmasak és kibírhatatlan felforrósodva. Mindkettő. Tehát az egyiket legalább elvihetné az ördög. De még az sem akar ide átnézni. Mit látna itt? Port és sodrott levelű dohányvirágokat. Meg az út másik fél oldalának, poros és repedt sarkú ablakait. Foghíjas zsindelyeket és mohásodó cserepeket. Olyan egyforma az utca két oldala, nem is tudom, megyek vagy jövök, amerre nézek. A puszta nézésbe is, a ki és becsukásba is, bele fárad az amúgy is elgyötört szem. Mindennek lassan elvesz a türelme és a féke. Semmi sem olyan, mint tegnap vagy azelőtt. A holnap pedig egyáltalán. Úgy felszáradt a por, hogy bokáig érő lett. Ahogy lépsz, ott lebeg utánad, akkor leül. Várja, jön még, aki felkavarja. Minden csak vár valamire. Ott van a töltés. Mert valamikor itt az egyszeri nagyokos, a vasúti töltést a régi, létező út közepére gondolta. Valami díjat képzelt magának, vagy akkor is nagy meleg lehetett. A közönségesen kövezett szekérútra, vasúti töltést hordatott. Valami ipari forradalom mesével megetette a jámbor népet. Az erre lakóknak az éjjeli vonat az agyukban kalimpál. A gőze beszivárog az ablakon és ráfekszik az alvó párnájára. Ölelik egymást. Izzadtan.


ezüstös
felhőtakaró
alatt
szunnyad
a
Hold
alva
jár
s
halkan
beszél
álmában
éji
szél
huhog

s
vadul
beletép
a
szomorúfűz
hajába
botladozó
agg
hirtelen
átesik
halálán
valahol
felsír
egy
újszülött

Az ismeretlennek

...sajnos megint parádét rendeznek:
a liget elé csődülő csőcselék
mind fiatal, életunt és nyegle.

Vedelnek, majd jöhet a csőrepedés
a fák s bokrok közt: vizelnek hosszan
és annyit, hogy a fa majd' megroppan
a dülöngélőktől s fejük oly nehéz!

Kedvenc helyemen; éppen itt a sírnál
is van egy: iszik a hantra állva:
válla a kőnek dől, álla fákra
bök, állat! s száját elhagyja egy kis nyál...

Fiam! gyarló talpad alatt e holt
névtelenül is több s belőled, tisztán
látom, nem marad még annyi se: volt...

Budapest (Városliget), 2001. augusztus 25.


Hetedik levél

Miért nem uralkodom? Hidd el, hogy nem rajtam múlik. Hol van az a nép, amely az én uralmamat kibírná? Panaszolják, hogy a népeknek nincsenek királyaik. De vannak a királyoknak népei? Ezek itt ma kölcsönösen megérdemlik egymást, ezek a népek és ezek az uralkodók. A király az, aki mindenkiből királyt csinál. A mai uralkodók mindenkiből szolgát csinálnak. Királynak lenni szolgák nemzetségében, ahol még az uralkodók is szolgák? Azzal törődjem, hogy kinek mennyi bért adjak árulásért? Kit hogyan dicsérjek meg, mert szavát szegte? Jutalmazzam meg a férgeket? Legyek jóindulattal az iránt, aki aljasságában mindenkin túltett? Emeljek fel embereket, akik hitványabbak, mint a többiek, bár csak árnyalatnyit? Azzal foglalkozzam, hogy naphosszat vigyorogjak, mint egy kereskedősegéd? Szorítsam meg barátságosan az ország legszennyesebb kezeit?
Ha a világ köszönetet érdemel tőlem, csak egy lehet, hogy lehetővé tette számomra a magányt, a legnagyobb és legveszélyesebb életet. Ti csak az igen hősiességét ismeritek. Ez lenne az, ha lenne nép a királyságom számára. Ez a könnyebbik. De én ismerem a nem hősiességét is. Ez a magány. Nincs szükségem rátok. Minden kapcsolatom azzal végződött, hogy nem.
A magány nehéz. Novemberben kinézni reggel a szürke derengésbe, kijönni a tornácra -, és nincs senki, senki. A hegyoldalon barna levelekre szürke köd telepszik. Ezt az érzést csak a legerősebb ellenméreggel lehet gyógyítani. Mi az? A tudat, hogy az ember egyedül át tudja élni a világ legnagyobb szépségeit, éspedig nem képzeletben, elégtételként, hanem, mint az örök egy, aki a legközelebb áll a mindenséghez. Az ember csak közösségben élhet boldogan, de csak a magányban lehet isten.

Huszonkettedik levél

Íme a közöny gyökere. Előnynek mondják, sőt nagylelkűségnek, hogy itt egymás mellett élhettek felekezetek és vallások és nemzetiségek. Ezt hívják fölénynek. Ez nem türelem, hanem közöny. A magyarnak nincs érzéke aziránt, amit a másik tesz és gondol és mond és él. Nem nagylelkűség az, hanem hogy sohasem tudja, mi az a Te. Sohasem volt itt kapcsolat az emberek között. Ez az a föld, ahol nem tudják, mi az az együtt, és mi az a közös. Mindig elárulták egymást, különös előszeretettel az idegennek. Ez az értelme annak, hogy évszázados idegen uralom alatt voltak. Ki engedte, ki hívta be őket? Meg vagyok győződve róla, hogyha a törököt nem is hívták be, némelyek számításába nagyon is jól beleillett. De mindenekelőtt azért nem lehetetett itt senki önmaga, mert a sors mindig csak a másikban teljesülhet. Ezért nem volt itt senki önmaga. Ezért nem volt itt nagy költő, nagy gondolkozó és nagy király. A közöny azonban nem végső gyökér. Mélyebbről fakad: abból, hogy nincs barátság és nincs szerelem és nincs közösség és nincs nép - nincs Te.
Ezért nincs itt saját földű szellem, és nincs semmi, aminek a közösből kellene fakadnia. Szellem, élet, állam, közösség, költészet, törvények a nép közös életének eredményei lehetnek, s ebből az eredményből élnek az utódok, folyton újraalkotják azzal, hogy élik azokat. Senki sem jutott az érettségnek arra a fokára, hogy nagyot alkothasson. Csak egyetlen módon lehet itt megérni, úgy, mint egy atmoszférátlan csillag, de ez nem élet, hanem elszigeteltség és kivétel. A Te hiánya lehetetlenné teszi az összes kapcsolatot, és minden viszony elszárad. A közös gondolata eltűnt. Mindenki egyedül van. Egymástól elszakadt én-ek, akik egyedül őrlődnek fel, közönyben minden más iránt, magukban széthullanak, mert nincs körülöttük senki, egymásra vicsorognak énjük börtönéből, és ez a fogcsattogtatás magányuk kínjából fakad. Mind a "Nagy Árnyékban ül - elevenen a Halálban" - külön, kapcsolat nélkül - "mint a pusztában bujdosó zarándok, a világot elhagyva, csak egyedül ül - nem tudván, mi vonzza".
És e földön az életet az dönti el, hogy ki fedi el a Te hiányából fakadó közönyt, és ki az, aki feltárja. Mert a haza az a nagy és szent hazugság, ami az egészet elfedi. Igen, ők a haza nagy fiai. Haza csak ott fontos, ahol nincsen közösség, a nemzet csak ott lobogó, ahol eltakarják, hogy nemzetről szó sem lehet, nincsen sem haza, sem nemzet, sem nép. Ez a nagy áltatás, amiben részt kell venni, különben föleszmélnének egyedüllétükre. És mi lenne akkor? Mi lenne, ha fölébrednének arra, hogy hazátlanok és néptelenek és nemzettelenek vagyunk. Ami közösnek látszik, az a közösségtelenség eltagadásából keletkezett nagy szólamok özöne. Így kell magát áthidalnia, hogy ha már nincs, legyen meg annak legalább látszata. Csak közösségben lehet élni, és ha nincs, a közöny fölé nemzetet és népet és hazát kell hazudni.
Ez a szellem jelentősége itt; az irodalomé, a művészeté. Ezért van jelentősége csak a hazának, a közös áltatásnak, amiben mindenki megegyezik, hogy van, mert nincs. Ezért olyan borzasztóan fontos a nemzet becsülete és a hazaszeretet, amivel mindig ki lehet állni és szavalni, ez az, ami még felejtetni tud.


Hamvas Béla
                                            A magyar Hüperion
1825-1918
A TETŐN

Lásd! mily fáradalom, míg ide felértünk,
Hol a fa gyümölcsöt bőven terem értünk,
Hol a szőlő-tőke mézfürtje nevet ránk
S búcsuzó madarak éneke szól hozzánk.

Nagy meredek part volt, pihegve haladtunk,
Nyugodtan terűlt el a város alattunk.
Az őszi határon, merre szemünk nézett,
Búskomoly halvány színt festett az enyészet.

Fáradsz ez után is… ne félj! keves az már:
Lent enyhe lakunkban békés nyugalom vár;
Testünket a lejtőn már önsulya hajtja,
Lankadva, de gyorsan érünk le az aljba.


RÉGI ÁRNYAK

Ha elrepűlvén számos éved,
Szemed tán e kis lapra téved
S szemléletében elmerűlsz:
Mint hamv alól a tűz parázsa,
Felcsillan a multak varázsa
S egy percre tőle még hevűlsz.

Körödbe akkor visszaszállnak
Rokonszenvvel a régi árnyak
S ott lesz közöttök szellemem.
Meleg sohajra készti ajkad’
Midőn átvillan tőle rajtad
Egy édes, áldó érzelem.

ÖNVÁD

Ha látom halvány arcodat,
Lelkemre súlyosúl az önvád:
A titkos bút, fájdalmakat
Én költém fel, én küldözöm rád.

Az érzés, mely eddig talán
nyugodtan szendergett szivedben,
Most egy-egy perc sugallatán
Sohajba tör s ajkadra lebben.

Napod fényét én vettem el…
A csendes éjt hiába várod;
Álmod panaszt csak rám emel,
midőn pilláidat lezárod…

Gyógyítnálak, de nincs erőm,
Vonz, visz, ragad a bűvös szellem;
Fölidéztem nagy vakmerőn,
S hiába küzdök most az ellen.

Bennünket ah! együtt ragad…
Hol áll meg majd velünk, ki tudja?
Hová vezet, meddig halad
Szerelmünknek rejtelmes utja?

Lásd meg, hogy én is szenvedek,
Hogy bús lelked viszfénye rajtam…
Hogy szivünk egymásért beteg
S egymásba olvad egy sohajban.

Érezd háborgásid között,
Mit ragadtam én meg te nálad:
Szegény, szegény hajó-törött,
Azt a mentő kis deszkaszálat.



FOGY A DAL

Ah! veszem észre, fogy, fogy a dal,
Gyengűl is hangja minden nappal;
Szegen függő lantom nem zendül újra,
Legfölebb ha lepattan egy-egy húrja.

Zsibbaszt, lehúz e sűrű légkör,
Benne lelkem nem ég felé tör,
És mint akit megronta némi bűbáj,
Szivem örökké csak a mult felé fáj.

Gyujtó szikráit rám nem ontja
Versenyző szellemek csoportja,
Nem villan át rám tőlök a hevűlés,
A munkakedv, a dicsvágy, lelkesűlés.

Utalgattok a fülmiléhez,
Mely kora hajnalban felérez,
Zeng énekétől a mezők csalítja,
S a néma éjfélt is dalra tanítja.

Elnézem őt, jó ismerősöm;
De vigaszt ah! nem adhat ő sem:
Nyár derekán, ha Szent Iván közelget,
Bokrába ül s többé nem énekelget.

A nyár hevén hajh! tulhaladtam,
Ősz derét is fürtömre kaptam,
Jön a komor tél, már hallik zugása,
Kihűl a szív, elfagy a dal forrása.



A SZINNAI KŐ VIRÁGA

Kék magasban születtem én
A szinnai kő tetején,
Szülőm volt az isten napja,
Nevelőm az ég harmatja.

Emberi szem ritkán látott,
Ember csak elvétve járt ott:
Csak ki merész vágyat érze
Felkúszni a sziklabércre.

Szive dobbant, lelke ámúlt,
Amint a tájkép kitárult;
Széles látkör távolába,
Zöld hegyek tengerhulláma.

Haj! engem hogy oda lépett,
Sziklabölcsőmből kitépett
Nem vihar, nem romboló vész,
Ifju vándor, nyugtalan kéz.

Most egy lányka, gyönge, árva,
Tart emlékkönyvébe zárva;
Itt álmodom halvány-holtan,
Hogy hol éltem? és mi voltam?

Nem vádolok senki érte,
Hogy engem ily végzet ére;
Ki a magasban nevelt fel,
Itt a mélyben sem felejt el.

Szinna-kői virág sírja
Boldog, hogy egy lányka bírja,
Sápadt szirmomat könyvében,
Sorsom emlékét szivében.*
NEMZETI JUTALOM

Volt is miért elégetni
Ifjuságunk éveit,
Dalra kelve törlögetni
Tiprott hazánk könnyeit.

Eszmék oltárára tenni
Férfi korunk legjavát,
Törődések közt viselni
Fejünkön a tél havát.

Megvan a jutalma bőven:
Kincseinket szétszedék
S rajtunk íme! kedvetölten
Fát vág az új nemzedék.



Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül, az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.
Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
                                                                                                                                                                                                                                                                                                                     Dr. Bárdos László
                                                                                                                                     irodalomtörténész
Kattints, a kép nagyítható.
Ének a halálról

Oh halál! mért nem lehetsz te
Olyan meghitt barátunk,
Kit reggel vagy késő este
Mindig szívesen látunk?
Miért riad meg tőled
Ösztön-szerűn az élet?
Hogy bár olykor esdve kérünk,
Mégis ha jössz, elfagy vérünk.

Tudom, hogy földi életem,
Bizonytalan s mulandó;
Öröknek azt nem vélhetem,
Ami bennem halandó.
De részt nyertem az égből
A teremtő kezéből,
És azzal, úgy kivánkozom,
Az égiekhez tartozom.

Látom, hogy fölfelé lobog
A tűznek tiszta lángja,
Fölfelé áraszt illatot
Rétek, mezők virága…
Hamv és kóró ide lenn
Elenyészik hirtelen,
Példázza porló testemet;
A láng és illat lelkemet.

Bízvást megyek hát útamon,
Nem tántorit a kétség;
Világossá lesz egykoron
Előttem a sötétség,
A földi pálya vége
Lelkemnek menedéke,
Engem azon túl is vezet,
Én Istenem! a te kezed.



VERGŐDÉS

Nap nap után csak tünődöm,
Már nem izlik a dolog,
Elmém fürge gépezetje
Megállt immár, nem forog.

A mi eddig könnyüség volt,
Most nekem súlyos teher,
A mi egykor ég felé vont,
S lelkesített, most lever.

Sürget a vágy néha néha,
A vágy még velem maradt,
De szavára fel nem ébred
A szendergő akarat.

Én vagyok az együgyű pór,
Az a hallgatag, komoly,
Ki a patak partján ülve
Várja, míg a víz lefoly.

Őszi szél zúg, tél közelget
Zord, kietlen a határ,
Szebb hazába seregestől
Vonúl a vádormadár.

Hivó hangjok a magasból
Bucsuképen hangozik,
Törött szárnyú öreg gólya
Lent figyel s megrázkodik.
* A szinnai kő az ungi és zempléni  hegyek közt a két megye határán, egy igen magas sziklaorom, melyről felséges a kilátás. Alatta van az ungi hegykatlanban a tengerszemnek nevezett tó.

Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
Költő Nagy Imre,   Balázs Béla,   Oláh Gábor,   Kaffka Margit,   Rozványi Vilmos,
Keszthelyi Zoltán,   Nadányi Zoltán,   Bárd Miklós, Hollós Korvin Lajos, Fodor József,
Gellért Oszkár, Marconnay Tibor, Simon István, Rab Zsuzsa,
Jókai Mór, Vihar Béla, Lányi Sarolta

“Radnóti Miklós oly átlátszóan tiszta volt, hogy az ilyet nem szoktuk nagynak tekinteni életében; persze épp ez az átlátszóság az igazi nagyság…”
                                                                          (Weöres Sándor)
"Tanítok és vallom a harcot is! - Költõ is vagyok meg proletár."

MÁSODIK ECLOGA

REPÜLŐ

Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,
méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,
a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,
míg végül új rajunk feltünt a láthatáron.
Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,
de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg
s pincébe bú előlem a gyáva Európa...
no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?

KÖLTŐ

Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska
ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én,
akár neked, hogy fönn is tudd hogy' élek én,
mikor a robbanó és beomló házsorok
között a véreres hold fénye támolyog
és feltüremlenek mind, rémülten a terek,
a lélekzet megáll, az ég is émelyeg
s a gépek egyre jönnek, eltünnek s ujra mint
a hörgő őrület lecsapnak újra mind!
Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska -
s a többi... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.
Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?

REPÜLŐ

Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom
s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.
Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom,
nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.
S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten...
De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,
emberként éltem én is, ki most csak pusztítok,
ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg...
Irsz rólam?

KÖLTŐ:

Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.

1941. április 27.

PONTOS VERS AZ ALKONYATRÓL

Kilenc perccel nyolc óra múlt,
kigyúlt a víz alatt a tűz
és sűrübb lett a parti fűz,
hogy az árnyék közészorúlt.

Az este jő s a Tisza csak
locsog a nagy tutajjal itt,
mert úszni véle rest s akit
figyelget: a bujdosó nap

búvik a magas füvek között,
pihen a lejtős földeken,
majd szerteszáll és hirtelen
sötétebb lesz az út fölött.

Híven tüntet két pipacs, nem
bánja, hogy őket látni még,
de büntet is rögtön az ég:
szuronyos szellővel üzen;

s mosolyg a szálldosó sötét,
hogy nem törik, csak hajlik a
virág s könnyedén aligha
hagyhatja el piros hitét.

(Így öregszik az alkonyat,
estének is mondhatni már,
feketén pillant a Tiszán
s beleheli a partokat.)

1934
ELÉGIA

Már arrafelé is őszül, ahol
a szabadság zászlai hullanak,
lobogó vér fut parázs avarra
s alatta rémülten fészkel a mag;

fáradt megfoganni! És ha mégis:
földbevert bitó, hősi test, avagy
harci gép dúlja fel meleg helyét
s meztelen várja, hogy jöjjön a fagy.

Várak és fűszálak perzselődnek,
vadul rohanó halál szele kél,
délben a füst és pernye közt vakon
röppen a fölriadt szárnyasegér.

Világíts, távol égő tartomány!
hideg van, markos sötét kavarog,
sápadt fák alatt hosszan vacognak
tegnap még símogató patakok.

Őrizz magány, keríts be lusta ősz,
új szégyent ró szivembe az idő,
s rágódva régi, díszes őszökön,
konokon élek, szívós téli tő.

A lélek egyre többet elvisel,
holtak között hallgatag ballagok,
újszülött rémek s hitek kisérnek
és a vándorlófényű csillagok.

1936



HUSZONNYOLC ÉV

Erőszakos, rút kisded voltam én,
ikret szülő anyácska, - gyilkosod!
öcsémet halva szülted-é,
vagy élt öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes, kis vadállatot,
ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
mögötte két halott.

Mögöttem két halott,
előttem a világ,
oly mélyről nőttem én,
mint a haramiák;
oly árván nőttem én,
a mélységből ide,
a pendülő, kemény
szabadság tágas és
szeles tetőire.

Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen hüvös.
Hívó szavad helyett kígyó
szisszent felém játékaim
kis útain, ha este lett
s párnáimon vért láttam én,
a gyermeket elrémitő,
nagy, hófehér pehely helyett.

Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen magos az ifjúság!
A két halál megérte-é? -
kiáltottam a kép felé,
mely ott sütött szobám falán.
Huszonnyolc éves voltál akkor,
a képen huszonöt talán,
ünnepélyes ifju nő,
komolykodó, tünődő.

Huszonnyolc éves voltál akkor,
most ugyanannyi lettem én,
huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
anyácska! véres szökevény!

Anyácska, véres áldozat,
a férfikorba nőttem én,
erősen tűz a nap, vakít,
lepke kezeddel ints felém,
hogy jól van így, hogy te tudod,
s hogy nem hiába élek én.

1937
TEGNAP ÉS MA

Tegnap hűs eső szitált s a térdelő
         bokorból bíborban bútt elő
         és lassan vonult a réten át
         két fölpattant ajku szerető;

és ma bősz ágyuk, tapadó kerekekkel,
         gőzölgő katonák jöttek reggel,
         homlokukat rohamsisak ótta,
         erős illatok szálltak utánuk,
         férfisorsunk nehéz lobogója.

(Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál!
ó, hóhaju vénség, téged sem érlek el!
a költő bokáig csúszós vérben áll már
s minden énekében utolsót énekel.)

1936
HISPÁNIA, HISPÁNIA

Két napja így zuhog s hogy ablakom nyitom,
Páris tetői fénylenek
felhő telepszik asztalomra
s arcomra nedves fény pereg.

Házak fölött, de mélyben állok mégis itt,
rámsír az esővert korom,
s szégyenkezem e lomha sártól
s hírektől mocskos alkonyon.

Ó suhogó, feketeszárnyu háború,
szomszédból szálló rémület!
nem vetnek már, nem is aratnak
és nincsen ott többé szüret.

Madárfió se szól, az égből nap se tűz,
anyáknak sincsen már fia,
csupán véres folyóid futnak
tajtékosan, Hispánia!

De jönnek új hadak, ha kell a semmiből,
akár a vad forgószelek
sebzett földekről és a bányák
mélyéről induló sereg.

Népek kiáltják sorsodat, szabadság!
ma délután is érted szállt az ének;
nehéz szavakkal harcod énekelték
az ázottarcu párisi szegények.

1937
FEDERICO GARCÍA LORCA

Mert szeretett Hispánia
s versed mondták a szeretők, -
mikor jöttek, mást mit is tehettek,
költő voltál, - megöltek ők.
Harcát a nép most nélküled víjja,
hej, Federico García!

1937
EGYÜGYŰ DAL A FELESÉGRŐL

Az ajtó kaccan egyet, hogy belép,
topogni kezd a sok virágcserép
s hajában egy kis álmos szőke folt
csipogva szól, mint egy riadt veréb.

A vén villanyzsinór is felrikolt,
sodorja lomha testét már felé
s minden kering, jegyezni sem birom.

Most érkezett, egész nap messze járt,
kezében egy nagy mákvirágszirom
s elűzi azzal tőlem a halált.

1940. január 5.
KÉT KARODBAN

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

1941. április 20.
NEM TUDHATOM...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1944. január 17.

HETEDIK ECLOGA

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. július





LEVÉL A HITVESHEZ

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus-szeptember

Kattints, a kép nagyítható.
Albinoni
Adagio G minor
Eduard Kaufmann, orgona
Lucerne Festival String Orchestra
Rudolf Baumgartner vezényel
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
Szerkesztő: Aszalós Sándor
Szerkesztő: Fetykó Judit
Szerkesztő: Kaskötő István
Baráth Judith: Tölgy
Baráth Judith: Arpa folyó
Baráth Judith: Kert Mauiban, Havaii.
Baráth Judith: Ősz